rebuild :: 2008. október 26., vasárnap, 14:51:53 :: 57 komment

Kisgyermekkoromban már nem voltak háborúk.

Kisgyermekkoromban karácsony volt. Ha behunyom a szemem, ma is érzem a fenyő illatát. Hallom a csillagszóró vasszemcséinek percegését. Látom magam előtt a sötét foltot, amelyet a nagyapámék vajszínű linóleumpadlóján a bőrömbe fúródó szikra miatt elhajított, izzó fém hagyott. Ha szinesztéziás lennék, újra hallanám a zselés szaloncukor lila illatát. Bizony, a költészetre a neurológia válaszol.

Ha nem karácsony volt épp, akkor születésnap, vagy sárga fényű lámpánál olvasott mese. Nem tudom, hogyan történhetett. Nyilván az agy ebből a korszakból a számára kedveset menti formalinba. Életem egyik első meghatározó emléke a fa alatt lapuló Holdautó, ami a közepén található kürtőből kiáramló levegővel hungarocell labdát levitált. Ha utálod az év végi, őrült rohangálást, gondolj arra, hogy a karácsony a gyerekek ünnepe. Tégy bármit egy gyerekkel karácsonykor, élete végéig emlékezni fog.

A sárga fényű lámpa alatt lassan összeálltak a nyomtatott betűk. Hittem a fa rostjaira vitt festék minden szavát. Akkor még nem tudtam a kommunizusról, a "Kérdezz, felelek mindenre" című könyv hiába próbálta belém oltani a népköztársaság eszméit és vívmányait, ám az engem foglakoztató kérdésre sem válaszolt: miért vezetik a fémek az áramot. Egészen a gimnáziumig kellett várnom, hogy rájöjjek, a tudomány legfeljebb arra ad suta és téves választ, "hogyan", arra soha nem felel, hogy "miért".

Az olvasásnak köszönhetően az mindenesetre világossá vált számomra, hogy régen voltak háborúk. A "régen" fogalma minden ember számára érthető: gyerekként a szüleid vagy a nagyszüleid fiatal évei, geológusként a Jurassic parkhoz vezető prológ, csillagászként az a kor, amelyben a csillaggá tömörülő galaxisközi por öngyulladása még az újdonság erejével hatott, egyszóval a történelem olyan szakasza, amelybe a lábadat minden erőfeszítésed ellenére biztosan be nem teheted.

Rossznak láttam a háborút, hisz gyakran sérüléssel jár, sőt, akad, aki belehal, ha túl közel megy az ellenséghez. Aki távol marad az ellenségtől, azt kinevetik otthon a nők, mondta apám. Tehát régen háborúztak, mert buták voltak az emberek. Végül magukhoz tértek a mákonyos öntudatlanból, és felismerték, mennyivel jobb a békesség.

Később megtudtam, hogy még mindig vannak háborúk, szerencsére nagyon messze - ennek örültem, és reméltem, szólnak nekik, hogy abba kéne hagyni már.

Aztán jött a felismerés, mint Tom Cruise nejére a szcientológia: a világ jelen állapotában bármikor kitörhet újabb háború. Itt, most, nekünk. Elborzasztott a gondolat. Reméltem, megúszom, és tudunk vele várni még néhány évtizedet. Hálát adtam, hogy még nem éltem át.

Szellemi fejlődésünk nélkülözhetetlen záloga elismerni saját térképünk fehér foltjait. Tudomásul venni, hogy akadnak rajta hibásan felrajzolt területek. Legyen szó a gyöngytyúklevesbe szórt sáfrány optimális mennyiségéről, párunk születésének pontos dátumáról, vagy arról, amit a háborúról gondolunk.

Ha létezik valami, ami akár rövid időre képes visszafordítani a dekadenciát, az, ha ember ember ellen egyszer végre elindul.

A fronton ismeretlen minden lelki baj. Kivéve a skizofréniát és a bipoláris depressziót. Ennek a kettőnek szervi oka van. Az összes többi képzelt betegség a civilizáció szorításában vergődő lélek hisztérikus sikolya.

Életünk kockáztatásával földalatti mozgalmat szervezni a diktátor ellen, és közben rálelni szerelmünkre valódi romantika. A második világháborúban az angol hadsereg rádióüzeneteit matematikai módszerekkel, kézi számítással kódolták. A fronton felderítő férfiak rejtőztek, a stúdióban biorobot nők foglaltak helyet. Az üzenetek titkosítása és visszafejtése órákat vett igénybe. A legkisebb hiba az egész üzenetet tette értelmetlenné. Minden felesleges szó kockázatot és hosszú-hosszú többletmunkát jelentett. Az üzenetek végéhez mégis szerelmes szavakat fűztek a felderítők és a kódfejtők. Napokig vártak a válaszra, órákat töltöttek az értelmezéssel, miközben a halállal néztek farkasszemet, illetve a körmüket lakkozták. Mi lehet ennél csodálatosabb?

Újjáépíteni a lerombolt várost, síneket fektetni és falakat húzni nem csak összekovácsolják az embereket. Ez új ígéret, új illúzió. Remény, hogy okosabban, bölcsebben élünk majd. Lerakjuk az új és jobb kor alapköveit.

A békesség értékét és a mindenféle irányt szem elől tévesztett időszakban a háború lehet az egyetlen megváltás.

Épp annyi éves vagyok, amikor az ember kezében jól áll a gépegyver. Fizikai tűrőképességem elfogadható. Nem zártam le végleg a "szabad-e embert ölni" kérdését. Még pislákol bennem a kíváncsiság.

Úgy gondolom, ha jönnie kell, hát jöjjön. Essünk rajta túl.