speed racer :: 2008. június 07., szombat, 21:03:13 :: 0 komment

A naptól elzárt, esőáztatta, gőzölgő aszfalt fölött összeszoruló szívvel vizsgáljuk a felhők sötét oldalát. Zörgő zacskót sodor a szél. Figyelmünk a fekete hintóra összpontosul. Feszült csend telepszik ránk.

Halántékon gyöngyöző veríték. Dönteni kell. Roppant nehéz választás. A jobb szélső legyen.

Rózsa György őszülő, göndör tincsei villanak elé emlékeinkből. A lélek mélyére furakodó tekintete. Feje, akár Orwell könyvében a malacoké: van benne valami emberi.

- Egész biztosan a hármas színpadot választja? Jól gondolja meg.

Igen, a hármas lesz az. A hármas színpad. A jobb oldali.

Az Ignis sofőrje beletapos, a motor felpörög. Éljen. Helyesen választott. Nem titok többé, hogy jobb oldalon található a gázpedál. Az egész kocsisor egy emberként ünnepli a bátorság győzelmét a rettegő bizonytalanság fölött.

Magunkkal ragad a mámor. Mint a tanítványok Jézust, legalább tizenketten követnénk, égi és földi veszedelmeken át, mint amilyen a mélysárga lámpa (kezdők kedvéért: éppen piros). Ellenfelünk nem az ördög, sokkal inkább a fekete Ignisben található sebváltó, akit gazdája a jelek szerint még nem ismer eléggé.

A következő lámpánál érjük utol: éppen az index-szel és a kuplunggal barátkozik. Kétismeretlenes egyenlet. Végül felvált recsegő kettesbe, majd megáll.

Nagy öröm, hogy a rendőrség bevezette a Zéró Intelligenciát (amit már hosszú évtizedek óta gyakorol). Grafikonokra mutatva ünnepelnek: a módszer bevált. Igen merész kijelentés ez a rizshiány, az éhséglázadások és a klímaváltozás korában. Gyakorlatilag minden túlélő csak ront a helyzeten.

Senkit nem érdekelnek a halott idegenek, és ez nagyon is jól van így. Az emberek hullanak, mint a mikróba zárt légy az első izgalmas és önfeledt húsz másodperc után. Ha minden alkalommal könnyet ejtenénk, amikor meghal valaki, hullámsírrá változna az egész naprendszer. Az kell csak, amit régen, az emberiség fejletlen korszakában - még könyvek olvasása útján - szereztünk: a reménytelen szerelemben pocsolyává olvadó ólomkatona, a szívét kitépő köztéri szobor, a halálra fagyó gyufaáruslány. A tömény dráma. Olvasni ma nincs idő, így nem csak tömény, de instant kell. "A nagymamát irreverzibilis módon lapította össze a tolató teherautó. Volt nála kisbaba is". Ilyenkor őszintén és szívből lehet a képernyőbe mondani: "Úristen!". És valamivel később kérni még egy pohár sört.

Pedig rohanni színtiszta optimizmust, életigenlést és pozitív gondolkodást jelent: azért sietünk, mert oda szeretnénk érni "B" pontba, és ettől valami igazán jót várunk. Nem kényszerből, hanem örömünkben megyünk. "A" pontban szintén jól éreztük magunkat, ezért nem indultunk öt órával korábban el. Életünket nem az anyós és a gyűlölt munkahely között ingázva töltjük. Azért sietünk, mert van hova menni és van miért. Egyedül a köztes út rabol. Ezért megyünk gyorsan. És hogy ne legyen dugó.

Meglepő, hogy ez mennyi embert bánt. Nekik üzenem, ha úgy érzik, hogy lassan szeretnek menni, akkor esetleg nem a sebességgel, hanem az iránnyal van a gond.