what :: 2009. április 21., kedd, 20:23:55 :: 21 komment

Ébredés. Ha csupán fél-egy órára szenderedem el, az alvás úgy kúszik ki a testemből, mint selymes, mákonyos lepel, amelyet a fejem irányából a lábam felé rántanak ki gyengéd, ám határozott mozdulattal. Talán az idegszálak kapcsolnak vissza így.

Racionális üresség váltja jóleső bódulatot. És most hallok valami lármát. Vasárnap van, ebben egész biztosan vagyok, a telefon szerint délután három óra, és odakint zúg a tömeg. Dudálás és sziréna harsog.

Ha az ország teste lennék, mondanám, doktor úr, ismét hasogat a szélső jobb oldalam. Ez nem lehet más. Jól hallom? Egyre hangosabb. Milyen sziréna ez, vízágyué talán?

Letámolygok a galérián. Az internet még működik. Irány a Nol. Bajnai 25%-ra emeli az áfát, mást nem látok, ha kitört volna a háború, arról írnának talán, persze lehet, hogy ott van alatta, 25% áfa és tengernyi molotov, vagy lehet, hogy késésben van a szerkesztő. Fel kéne nézni az indexre, ez mégiscsak életveszély. Nem, oda akkor sem.

Mi lesz az autómmal? Pont itt parkolok. Már lőhetik közéjük a gumit. Át kellene ugrani a nénihez kalasnyikovért, biztos tart egyet a padláson, átvonult fölötte néhány háború. Most jöl jönne. És ha már ott járok, kérek lassan ölő kontaktmérget is. Valami elmebeteg azzal szórakozik, hogy kifordítja a motoros visszapillantómat minden áldott reggel, persze, nem csak az enyémet, végigmegy az egész soron, de ma bekenem zselészerű anyaggal a tükröt, és holnap reggel, két utcával arrébb szörnyet hal az illető. Aztán lehet nézni, hogy ez most mi volt.

Kihajolok az ablakon, zúgást és fütyülést hallok, de nem látok mást, mint sétáló és nyugodt embereket. Ez hogy lehet?

Remélem, az autóm jól van. Ki kell menteni. Irány a fürdő. A víz zubog. Hoppá, te mit keresel a kádban? Itt akarsz legyet fogni? Szegény. Kiszedlek, várj. Nagy a baj, látom, ne rohangálj már, elzárom a vizet. Megvan mind a nyolc lábad? Oké, máskor ne mássz bele, eridj. Nincs most időm pókokkal játszani.

Előveszem a lakcímkártyám, pajzsként tartom majd magam elé, hátha akkor a jó rendőrök nem vernek egészen agyon, elnézést, biztos úr, itt lakom, többet ne üssön már.

Leérek az utcára, könnygáz sehol, rendőrök sincsenek. Egyre erősebb a zaj. Kik ordítanak így, és hogy lehet, hogy mindenki ennyire nyugodt? Hol vannak az autók?

A föld alól jön a hang.

Lenézek az aluljáróba.

A helyzet kritikus.

Istenem, már megint. Hányszor rajzanak ezek egy évben?

Nem értem az egészet. Nem értem a mondanivalót. Olyan ez, mintha a szúnyogok úgy akarnák kivívni az elfogadást és a szimpátiát, hogy évente egyszer (kétszer, hányszor) kikötöznek egy fához meztelenül, és megcsípnek tízezren. Illetve, eszembe jutott még egy hasonlat pedofil papokkal és tízezer kisfiúval, de az már tényleg nem volna fair.

Hova a halálba tekertek? Nincs jobb dolgotok? Ott sem lesztek boldogabbak, ahova biciklivel mentek, ebben egészen biztos vagyok.

A személyes istenkeresésem fő oka, hogy borzasztóan rémisztőnek találom a gondolatot, hogy túlfejlett és túlszaporodott majmok lennénk. Így az én hitemet nem a földrengések, nem vulkánkitörések, nem a csonka és a beteg emberek teszik próbára, hanem egy óra autóvezetés budapesten.

És most még ez is.

De jó lehet részegen vagy ordítva vagy a többiek miatt csendben szégyenkezve bringázni az Andrássyn. Könyörgöm, nem lehetne ugyanezt éjszaka? Nem fogjátok zavarni az éjszakai állatokat, ebben biztos vagyok. Hisz lámpátok sincs többnyire.

Csak minket hagynátok élni, ha kérhetem. Legalább hétvégén.