fight or remain silent :: 2012. december 09., vasárnap, 16:34:31 :: 1 komment
social woman

- Miért mész így kiöltözve a KFC-be? Ez hülyeség.
- A KFC-be nem kiöltözve megyek, hanem enni.
- De miért így?
- Mert ilyen ruháim vannak. Meztelenül menjek?
- Nem igaz, hogy nem bírsz lemenni pólóban.
- Igen, ez gyakori kommunikációs tragédia. A "nem mersz" és a "nem "bírsz". Például: "Miért nem mersz találkozni velem?". "Merek, csak nem akarok". Szerinted vennem kellene a Tesco-ban egy KFC-be járós pólót, hogy a kedvedért rosszul érezzem magam?

- Képzeld, megértettem, hogy miért akadtál ki annyira, amikor kritizáltam a póthajas nőket.
- Komolyan? Olyan cipőket tervezel, amiknél a tizedik szempont az, hogy járni lehessen benne. Csak nem beszóltak neked is, mert szebbé akarod tenni magadat és másokat?
- Nem. Hanem találtam valakit a Facebookon, aki közel áll hozzád. És láttam, hogy póthaja van. Már értem, hogy ezért vetted személyes támadásnak, amit mondtam.
- Érdekes, hogy nem feltételezed rólam, hogy önálló véleményem van.
- Akkor is tudom, hogy emiatt akadtál ki rajta, hiába mondasz mást.
- Ez egyre rosszabb.
- Ha nem bírod feldolgozni, írj róla blogot.

Hát jó.

Tizennégyéves koromban apám végre elmesélte egyik félrelépésének történetét. Úgy értem, neki végre. A tizennégyéves fiaddal beszégetni ilyenekről jóval olcsóbb, mint pszichológushoz menni.

Mármint rövid távon olcsóbb.

Hosszú távon rettentő rossz befektetés.

Úgy látszik, szeretett a gödöllői héven csajozni, mert anyámat is onnan vette el. Ezt a lányt szintén a gödöllői héven nézte ki magának. Az első, ami megragadta, a kék szempár volt. Hihetetlen kék.

Állítólag a kapcsolatuk végét is ez a kék szempár okozta.

Ahogy hallgattam, kénytelen voltam háttérbe szorítani azt a kérdést, hogy most tényleg úgy érzi, hogy ezt el kell nekem mesélnie. Hogy vajon hányszor csalta már meg anyámat, és hogy ezzel a nővel tényleg azért nem volt neki jó a szex, mert a nő nem izzadt? Mondjam meg neki, hogy fel kell csavarni ilyenkor a fűtést? Édes istenem.

Mégsem az izzadság hiányától szenvedett igazán. Hanem attól, hogy a lány szeme valójában barna volt, de kék kontaktlencsét hordott. Ez borzasztó. Hová fajult a világ. Át lett verve. Ő lett az áldozat.

Főleg mert a lány másokra is nézett a kék szemével.

Azon gondolkodtam akkor, hogy ez mennyire szánalmas.

Nemhogy örült volna, hogy tetszett neki a lány. Hogy elcsábították egymást. Hogy a lány hajlandó volt kontaktlencsét hordani azért, hogy jobban tetsszen.

Működött a kék szem. Ennyi. Ennyi, és semmi több. Nehéz ezt megérteni?

Hová fajult a világ a kék kontaktlencsével. Hová? Az első írásos feljegyzés valóban csak hatezer évvel ezelőttről származik, Egyiptomból, ahol a nők mindenféle veszélyes anyagot öntöttek a szemükbe, hogy az nagyobbnak és szebbnek látsszon, hogy ők vonzóbbak legyenek. Korábban azért nem írtak erről, mert még nem fedezték fel a szükséges írásjeleket. Pálmafás és lovaskocsis betűkkel is elég komoly szellemi kihívás az ilyet körbeírni. Lineáris B-vel nem éri meg a fáradságot.

Hogy apám megannyi félrelépése során mennyit fogott fel a világból, az jellemzi a férfi társadalmat.

És mielőtt azt gondolnád, hogy engem konkrétan ez az élmény szabadított fel, elmondom, hogy a falumban évekkel korábban épült a Hungaroring. Nyaranta három napra olyan nők szállták meg a környéket, amilyenekért a filmekben verekszik a főhős.

Nem azokért verekszik, akik akkoriban körülöttem éltek.

Néztem az egyik szolibarna bőrű, hosszú, csillogó és egyenes hajú, edzőteremben formált, vékony derekú, kihívóan öltözködő német nőt, és megértettem, hogy a vonzó nő így fest. Hogy nekem ilyen kell. Hogy minden más csak mese, hazugság és fájdalom.

Ott álltam tizenkétévesen a szedett-vetett, falusi, madárijesztő ruhában, rendezetlen hajjal, és szégyelltem magam. Tudtam, hogy ennél a nőnél egyelőre esélyem sem lenne. És nem csak a korom miatt.

És eldöntöttem, hogy úgy fogok élni, hogy a megjelenésemmel a magára adó nőnél a lehető legjobb esélyem legyen. Hogy el tudjunk jutni a személyiségemig.

Tizenkétévesen ennyit már érteni lehet a világból.

Később mindenki rájön erre. Vagy szólnak neki. Csak a feldolgozás jelent egyeseknek problémát.

Például időről-időre esik az eső, villámlik az ég és vihar tombol. Az őrülteken kívül ennek egyedül a katasztrófa-utánajelző intézetben örülnek. Gondolom, jutalékot kapnak az autókra dőlt fákért.

A többi embert csak szórványosan boldogítja a vihar. Viszont tudja, hogy a vihar a világunk része. Ezért vesz magának esernyőt vagy esőkabátot. Ő ezért nem ázik el. Nem azért nem ázik el, mert nem létezik vihar.

És olyan is van, aki szándékosan nem használ esernyőt, vagy nem megy el otthonról esőben. Ez is lehet korrekt és egyenes hozzáállás.

Egészen addig, amíg az illető nem puffog és acsarkodik azok ellen, akik vesznek esernyőt. Akik esőben is elázás nélkül tudnak elmenni otthonról.

Mert azon puffogni, irigykedni és frusztrálódni, hogy mások vesznek esernyőt, ő meg nem vesz, és az esernyősök milyen gázak, végtelenül szánalmas.