play :: 2021. február 19., péntek, 19:25:47 :: 0 komment
vylie princess

- Vylie, az amőbánk mit fog csinálni?
- Ő eredetileg nem a háború része. Takarít. Ez az amőbák dolga. Miután rommá verünk egy valóságot, felfalja a darabjait.
- Közben osztódik?
- Majd ha látod, amit művel, rájössz, hogy egy is sok belőle. Eszembe jutott, milyen vicces lenne már az elején beengedni. Volt egy világ, amelyik csak pár hegyből és völgyből állt, kaotikus gravitációval. Mindenki előle menekült. Én is. Néha úgy érzem, csalás magunkkal hozni, bár ránk is majdnem olyan veszélyes, mint a többiekre, és megfelel az összes szabálynak.
- Mik a szabályok?
- Érezd jól magad.
- Ennyi?
- A többi belőled származik. Én például nem szeretem az alakváltósdit. Egyrészt, mert gyönyörű vagyok. Másrészt gyengének érezném magam, ha bújkálnék. Nem csak a győzelem fontos. Az út is te vagy. Aztán nem szeretek nálam gyengébbek ellen harcolni, sem túlerővel a hátam mögött. Többnyire lefokozom magam. Amikor nagy az arcom, és elszámolom az erőviszonyokat, akkor jönnek az izgalmak. Mások más szabályokat követnek, amelyekről lesújtó a véleményem. Ők engem viselnek nehezen.
- Miért?
- Kerülöm az ismétlést. Kedvelem a meglepetéseket.
- Te mit tennél a kaleidoszkóp ellen?
- Amint megjelennének előttem a kristályok, támadnék. Ez háború. Akármilyen szép, amit látsz, biztos lehetsz benne, hogy nem meglepetésparty-val kedveskednek neked.
- Hogyan támadnál?
- Deus ex machina. A kaleidoszkóp magába szippantaná az alkotóját. Ezután a kaleidoszkópot elvenném a szemem elől, hogy újra lássak.
- Csak úgy?
- Hol máshol lenne, ha nem a kezemben, a szemeim előtt? Attól, hogy történik veled valami, még eldöntheted, hogy mi történt, miért, és hogyan. Gondolkodni kell. Aztán addig forgatnám a kaleidoszkópot, amíg a kristályok szeletekre szabdalnák a benne lévő lényt.
- Ezek után szerinted merem használni?
- Esetleg ne rajtam próbáld ki. Jut eszembe, ha feléd sétálok mosolyogva, az nem én vagyok. Azt más alkalomra tartogatom.
- És ha nem mosolyogsz közben?
- Nem fogok csak úgy a semmiből elindulni feléd. Ha magadra kell hagyjalak, szólok, amikor jövök.
- Hogyan?

"Hallod, amit gondolok?"

- Lassan már nem tudom, mi az, amit te gondolsz, és mi az, amit én - válaszolt a királylány.

"Hát ez az. Ennek vajon mi lehet az oka?"

- Sosem használod az alakváltást?
- Most épp min állsz?

A királylány lenézett a földre. Vagyis oda, ahol a földnek kellett volna lennie. Egy tenyéren állt.

Az ujjak a körmök nélkül is hosszabbak voltak az ő testénél. A tenyér egy karban folytatódott, fekete és arany színű pikkelyekkel. A nő, aki az előbb még vele szemben állt, eltűnt.

A királylány az égre nézett. Odafentről Vylie arca mosolygott rá.

Elszédült. Leült. Újra a tenyérre tekintett - és nem találta.

Látta magát felülről, egy meztelen női testen ülni.

Az ő teste volt.

A királylány a saját óriás testén foglalt el egy apró helyet.

Becsukta a szemét, és kinyitotta. A fűben ült, Vylie-val szemben.

- Amikor bedrogoztattál, az ehhez képest józan állapotnak tűnt.
- Már elmúlt?
- Álmodom azt, hogy te és én...?
- Van olyan, amit nem?
- Mindent tudni akarok.
- Ha azt mondanám, hogy a világ egy színes, fémesen csillogó istennő, aki széttárt lábakkal fekszik, az egyik kezével magát kényezteti, a másikról saját magát nyalogatja kéjelegve, azt elhinnéd? A teste fraktál, viszont egy-egy szintje egész máshogy is festhet, mint ő maga, attól függően, hogy épp milyen tudat uralja. Ehhez mit szólsz?
- Neked lassan már bármit elhiszek.
- Nem kell bemondásra elhinned. Előbb-utóbb látni fogod.
- Talán már láttam. Ki ő?

Vylie a királylányhoz hajolt. Hosszan és finoman csókolta ajkait. Kezét a lány lábai közé tette, miközben hátradöntötte a fűbe.

- Azt hittem, mindjárt kezdjük a háborút - sóhajtozta a királylány.
- Az idő, abban a formában, ahogy ismerted, illúzió. Abba a formájába, amit mutatni fogok neked, az fér bele, amit csak szeretnél.