Nincs jogosultságod (már) a komment módosításához.

the devil is in the detail :: 2012. szeptember 03., hétfő, 19:39:29 :: 6 komment
business

Ma háromórás meetingen vettem részt tíz cégvezető társaságában. Egy ilyen megbeszélésen hétszámjegyű munkadíj párolog el. Egyszerre - rossz esetben - egy ember beszél. Amit mond, az néha egy, többnyire nulla résztvevőre tartozik. Akire valójában tartozna, az épp pornót néz egy sötét szobában, húsz másik, hozzá hasonló kaliberű, szintén pályát tévesztett informatikussal együtt. Ezen álprogramozók egyetlen technikai érdeme, hogy képesek egy téglalap alakú szobában 20 monitort beforgatni mind-mind egy saját külön sarok felé.

Van, hogy mégis indokolt a tízfős, személyes találkozó. A több éve húzódó, eddig csak láthatatlan eredményeket produkáló projekt például felfogható a meeting mellett szóló érvként.

Másfél óra azzal telt el, hogy több ember is megpróbálta felrajzolni az IT infrastruktúrát a táblára. Sajnos egyik esetben sem állt rendelkezésre elegendő szabad nyíl. Vagy szabad téglalap.

Kevesen tudják, hogy a téglalapok egy láthatatlan térsíkban élnek, ahonnan a céges meeting idejére át kell őket csalogatnod a mi világunkba. E látszólag egyszerű feladat valódi nehézsége már megannyi nagyszabású projektet romokba döntött.

Az első próbálkozó könnyű helyzetben volt. Szinte alig volt foltos a prezentációs tábla. Később kiderült, hogy ezt két óra kemény, tegnap esti takarításnak köszönhettük.

A rajza nyomán a kék, a zöld, a fekete és a vérpiros filctoll közül a pirosat és a zöldet többé már nem lehetett letörölni. Ez nyilván nem ott és nem akkor derült ki először, ha valakinek előzőleg két óra munkájába telt egyenletesen opálosra sikálni a táblát. Valamiért mégis a szobában maradtak a komisz tollak. Szerettek ott lenni.

Öt perc hiábavaló dörzsölés után előkerült a Táblatisztító Spray. A zöld és a piros téglalapok egyre hangosabban röhögtek rajtunk. Csak nem akartak hazamenni a saját, láthatatlan létsíkjukra.

A következő kísérletek során mindenki igyekezett az egyre növekvő számú, lemoshatatlan dobozt beépíteni a saját vázlatába. Végülis a szervereket már egy éve megvettük, csak össze kellene végre kötni őket. Legalább a falon.

A vezető asszisztens közben megkereste a takarítót, aki behozott egy jóval nagyobb flakont. Benne lévő folyadék a szaga alapján a szocialista körömlakklemosó, metilalkohol, izopropil alkohol és benzin keveréke lehetett. Autóba kizárólag akkor tölteném, ha repülni szeretnék vele.

Az oldószer gőzétől a néhány négyzetméteres szobában pár perc múlva úgy éreztem magam, mint kezdő drogturista a 12 órás goaparty végén.

Ekkor kérdezte tőlem az egyik igazgató, hogy miért nem szedek nyugtatót.

- Viccelsz? Három koffeintabletta és két xanax nélkül el sem indulok ilyen meetingre.
- Miért nem iszol rájuk egy felest?
- Azt azért már nem akartam bevallani ennyi ember előtt. 

A lényeg a lényeg, a multiplex oldószer hatására a piros és a zöld ábrák néhány árnyalattal halványabbakká váltak a táblán. Így végül nem tudtuk őket lefényképezni, hogy legyen valami grafika is a memóban.

Miután feladtuk a rajzolást, és mindenki visszaült az asztalhoz, látom, hogy a fővállalkozó cég vezető-mérnök-rendszergazdája, aki a teljes IT architechtúráért felelős, és a monitoring rendszert is ő alakítja ki, épp a telefonját tisztítja nagy gonddal. És mintha egyre koszosabb lett volna a telefon.

- Legalább mikroszálas? - kérdeztem.

És a kendőre néztem. És láttam, hogy a tíz colos, érintőkijelzős telefonját azzal a ronggyal dörzsöli, amellyel a táblát szerettük volna letörölni. Amelybe két igen gyanús szagú oldószert, két oldható, és két félig oldható festéket itattunk fel.

Ő tervezi és építi ki az egész infrastuktúrát.

Néztem rá meredten.

- Hogy csináljak is valamit - mondta.

Na, ez volt az a tíz másodperc, ami mindent, tényleg mindent elmond a két éve húzódó, százmilliós IT project várható sikeréről.