Tavaly a CERN-ben jártunk, odalentre is előzetes engedélyt kaptunk. Az 1. biztonsági ellenőrzőponton barátomnak meg kellett válnia (svájci) bicskájától. A 2. ponton eü-vizsgálat következett. Engem, mint vérszegény tudósformát továbbengedtek, de pirozsposgás, parasztos mosolyú társam nem tarthatott velem. Ha bekapcsolják az óriásmágneseket, míg az alagútban tartózkodik, szétkenődhet a csövön, mint az a terminátornővel történt. Legalábbis ezt mondták a biztonságiak.

Én tehát lejutattam, egészen a működő gyorsító mélyébe. Bámultam a nagy csövet, és igyekeztem látni, vagy legalább elképzelni a hadronok svadronjait, különösen, ahogyan ütköznek – ám hiába.

Egy óra múlva immár a felszínen, barátommal egy gyorsétteremben majszoltuk szendvicseinket. (Kitérő: a lord tagadná, hogy szendvicsek lettek volna, de Woody Allen katalogikus erőfeszítése óta jómagam elnéző vagyok a húsipar iránt.)
Barátom arról faggatott, milyen élményben volt részem, de csalódnia kellett – semmilyenben. Talán ha elkenődtem volna (nem lelkiekben, hanem a csövön), átérezhettem volna a részecskék állapotát, de esélyem sem volt ilyesmire… őt pedig – ugye -- nem engedték kvantumközelségbe.

Hirtelen egy idős, ősz hajú, értelmesnek látszó figura bukkant fel asztalunknál. Hellyel kínáltuk, elfogadta, szóba elegyedtünk
- Leon Lederman vagyok, Nobel-díjas részecskefizikus…
Isteni anekdotázónak bizonyult, végignevettük a következő bő félórát. Egyik sztorija úgy hangzott, hogy Texasban járva, a tervezett gyorsító színhelyén, az extrémnevű Waxahachie-ban besétált egy vendéglőbe, és megkérdezte a pincérnőtől:
- Kiejtené lassan és tagoltan, hogy hol vagyunk?
Mire a nő, artikuláltan:
- B-u-r-g-e-r K-i-n-g
Leon a jópofa esetet megemlítette könyvében, de még mindig mulat, ha felidézi. Kérdeztük, milyen tapasztalatokra tett szert Európában, és leginkább Genfben.
- Itt egészen mások a pincérnők. Csak egyetlen olyannal találkoztam, aki Genovában hitte magát, az is orosz bevándorló volt.
Egymásra néztünk barátommal - hittünk neki. Történelmi - már-már faji - emlékezetünkből szótlanul felidéztük, ahogy néhány egykori orosz Szuezben hitte magát Budapest utcáin. Rég volt ugyan, de az oroszok manapság is oroszok (miként Texas sem sokat változhatott.)

-----------

Nietzsche (vagy már Hegel?) szerint amikor a mindennapos bibliaolvasást felváltja a mindennapos újságolvasás, megérkeztünk a polgári társadalomba.
Mindennapos blogolvasás révén pedig -- főleg, ha kommentet is fűzünk hozzá -- a post-polgáriba.

A H-bomba másik atyja -- igen, egy szörnyszülött jön a világra, ha a konzervatív családmodell szülőpárját felváltja a kétapás verzió --, Stanislaw Ulam kórházi szobájában fogadott agyműtétje után.
- Ede nem jött? – kérdezte azonnal
- Én nem vagyok elég okos neked?
- Ahhoz, hogy a segítségeddel megállapíthassam, ugyanúgy forog-e az agyam, mint korábban, nos, nem. Bizony hogy Edét reméltem.
- Mert nálánál sötétebb vagyok a nukleáris fizikához? Vagy mert nem tudok annyira ötleteket lopni? Tudod mit, sakkozzunk.inkább. Hadd legyek világos.

Ulam csak legyintett.
Rájöttem, mire gondol: ha győz, abból nem következik semmi, hiszen szánakozásból hagyhattam nyerni. Ha veszít, az jelentheti az ellenkezőjét: nem szánakozom rajta, mivel úgy találom, hozza a régi jó szellemi formáját… De kikaphat azért is, mert mégiscsak hanyatlott... Döntetlen természetesen kizárva, hiszen már sok éve levezettük, ujjgyakorlatként: világos mindig nyer, ha nem követ el hibát. Potenciális sakk-tesztünk tehát működésképtelen.

- Szóval beszéljünk mégis atomfizikáról? – kérdeztem óvatosan.
- Csak ne a hidrogénbombáról, mert unom a témát.
Nagyon is értettem Ulamot, a munka engem is szellemi korlátok közé szorít, ahelyett, hogy, hm, szabaddá tenne.
- Mit szólsz a röntgenlézer ideához? – próbálkoztam.
- Á… Ede tőlem fogja ellopni ezt a gondolatot is. Ráadásul képtelen lesz tisztességesen kidolgozni.
- Ne légy ennyire rosszhiszemű vele. Talán csak a finanszírozáson múlik majd.
- Ha tényleg azon múlik, akkor megnyerjük a hidegháborút.
- Hála néked és a melegfúziónak.

Végre elmosolyodott.
- Kösz. .. egyébként…
- ?
- Beszéljünk a hidegfúzióról, az valóban komoly szellemi kihívás.

>>>>><<<<<

Felébredtem az álomból. Az őskövület televíziónkban Széles Gábor magyarázott az antigravitációs energiacelláról. Hidegfúzió, mi?! Akadozott, recsegett a hang és futott a kép.
Szégyelltem, hogy ilyen gyöngén asszociálok álmomban. Még ha Andy Kaufmannal álmodtam volna, vagy a Ween-nel. Fucked Jam!

. link