Nincs jogosultságod (már) a komment módosításához.

elephant man :: 2009. február 04., szerda, 02:40:07 :: 32 komment
cinema

Elefántember

A legtöbb film a megkövezés modern kori megfelelője. Amikor Marcus Aurelius Maximus pengéje a gonosz cézár torkába ér, semmi kétség affelől, hogy a kés markolatát a néző keze szorítja. Elég a szomszédos fotelek karfáira vetni egyetlen pillantást. Ha Brad Pitt talpra áll a ringben, és egy jól irányzott horoggal padlóra küldi ellenfelét, az bizony közösségi morális elégtétel, bármennyire szeretnénk úgy hinni, hogy nem a mi kezünkhöz tapad a vér. A moziban azért fizetünk, hogy valakit véresre verjenek és feldaraboljanak, és ezen pont annyit változtat, hogy állítólag nem igaziból művelik, mint amennyit a válság közepén Izlandon segít, hogyha Björk otthon énekel.

A szerelmes vígjátékokban és az úgynevezett “művészfilmekben” többnyire elmarad a brutális elégtétel.

Szürreális filmről akkor beszélünk, ha első ránézésre fogalmunk sincs, volt-e kövezés, és ha volt, vajon ki, mikor, kit és mivel dobált.

Mert ha az első jelenetben egy nőt három elefánt letaglóz és megerőszakol, szokatlan gondolatok törnek ránk, és később, fejünket álomra hajtva, a fogmosómacis elalváshoz képest egészen más fajta élményekkel gazdagszunk.

A korántsem felhőtlen fogantatást klasszikus freakshow-setup követi. Olyan, mint Mónika vagy Balázs, sőt, a magyar médiaszereplők láttán gyakorlatilag bármelyik csatornánk tetszőleges műsorát hozhatjuk példaként: lelkileg nyomorék emberek vizslatnak testileg vagy lelkileg nyomorékokat. És mivel morális lények vagyunk, és a lelkünkben tündöklő fényességre árnyék soha nem vetül, nem hiányozhat a mögöttes ideológia. A szándék tiszta, jóságos és nemes. Elfogadás, megértés és életben maradás.

Nos, a szerencsétlen ember szereplése a tévében pont annyira szolgálja a társadalmi elfogadást, mint amennyire tisztesen él a cirkuszban pesztrált szörnyszülött. Nem kell a mese, a valódi szándék végtelenül egyszerű: nálunk szerencsétlenebb lény láttán kevésbé sajnáljuk magunkat.

Elefántembert hárman “gondozzák” felváltva, és ezt mindhárman saját érdekükből teszik. Mégis ő nyer (azt hiszem). A három férfi között árnyalatnyi különbség, hogy egyikük – sir Anthony Hopkins – elmereng, az ember mitől rossz, és mitől jó. Tipikus kérdés ez orvosoknál.

Elefántember fent említett keletkezése példásan vázolja, hogyan látja a rendező a férfi-nő kapcsolatokat (további információkért érdemes megnézni az Inland Empire-t). Ábrázolja az egyetlen tökéletes szülő-gyerek viszonyt, a tiszta és feltétlen szeretetet, amely abból fakad, hogy az illető  egyáltalán nem ismeri a saját anyját személyesen. Az apa-fiú vonalat a három mutogató férfi jelképezi. Nyilván nem az apakompexusról szól.

Végül Elefántember anyukája az űrben lebegve elmondja: “Nothing ever dies”.

Úgy gondolom, ez a film kulcsmondata. Jó volna tudni, hogyan függ össze a cselekmény és a konklúzió, hiszen e mondat köré bármit építhetünk. Például két kőműves rakhatná a falat, valahogy így:

- Yesterday I figured out that nothing ever dies.
- Yeah, I know. Just give me some more bricks.

Talán azért kellett hozzá ennyire szívszorító felvezetés, hogy igazán és tiszta szívből akarjuk elhinni.

Így vagy úgy, David Lynch fekete-fehér filmje felejthetetlen élmény marad.