burn after reading :: 2008. december 03., szerda, 20:33:58 :: 48 komment
cinema

Megújuló természeti erőforrásként tekintek a Coen-fivérekre: kiapadni képtelen tör rám újra és újra a kérdés, hogyan képes a világ értelmesebb fele úgy értékelni a műveiket, hogy nem a “tömény iszonyat” jelzőket járják körül.

Jóllehet, a filmkritika szubjektív műfaj, más emberek nézőpontjait nem lehetetlen megértenünk. A Star Wars, bár cseppfolyós gyötrelem, szakmai és emberi szempontokból védhető. Ismerek olyat, aki szerint a Gladiátor rossz film, de felnőtt, rugalmas, a világ sokszínűségét tisztelő emberként nem kritizálom a kelleténél gyakrabban az ágyban elképesztően jó nők eseti, felületesen formált véleményét.

A Coen munkásság zengő dícsérete mégsem enged belenyugvást.

Ezek a filmek másik bolygón játszódnak.

Kezdjük az elején. A mi világunkban a rossz jelenléte permanens. Leomló épületek gyűrnek maguk alá embereket. Bármerre indulunk, előbb-utóbb levegőt hasító fémtől szakad a hús és recseg a csont. Vírusok és baktériumok pusztítják a lelkünket őrző szent kelyhet. A szexuális együttlétek jelentős hányadát ellenzi az egyik résztvevő, a többit jobbára egy harmadik fél szenvedése és fájdalma árán követik el. Tegnap megkarcoltam az új telefonom. Rozsdás szögekkel ütöttük át Teremtő egyszülött fiának gyógyító kezét. Szellemünket bukott angyalokból támadt szörnyeteg démonok marcangolják cafatokra. Egy távoli szigeten feltámasztott dinoszauruszok falnak fel minden odatévedő turistát, és tudjuk jól, hogy egy szörnyűséges napon a Ripley nevű nő meg fogja szülni a félig ember alient.

Ám van valami, egy aprócska tény, ami ismeretlen a Coen-testvérek előtt: a világunk, akár a legócskább kínai étel, alapvetően édes-savanyú. Időnként jó is történik velünk. Időnként köttetnek barátságok, szövődnek szerelmek, vagy egyszerűen valaki ránk mosolyog. Reménykedünk a holnapban, várjuk a postát, és bízzuk, létezik gondviselés. Tapasztalati tény, hogy nem minden almát szörnyű féreg foga rág. Néha mi harapunk bele elsőként.

Ám a Coen világban minden negatív. Ha valaki szerelmes lesz, belehal, ha pénzt talál, belehal, ha álmodik, belehal. Jó kizárólag azért történik, hogy rossz legyen. Egyedül a sötét szándék vezet sikerre. Néha még a semleges. Úgy értem, nem eredendően sötét. Maga a sötét erő céltalan, mert ez a hely teljességgel nihilisztikus. Rosszabb, mint a pokol. Ott legalább okkal szenvedünk.

A Coen filmekben nincsenek okos emberek. Alapvetően mindenki átlagos vagy ostoba, és mindegy egyes szereplő antipatikus. A szerepek közhelyesek, az ezerszer látott karakterek nélkülöznek minden új információt, és a történet – a negatívumon kívül – teljességgel mondanivaló nélküli. Az egész mű egy az egyben undorító, torz, valótlan, céltalan és alaptalan.

Természetesen léteznek kategorikusan rosszabb alkotások, mint bármelyik Coen – de azokról nem írnak ennyi felfoghatatlanul, elfogultan jó kritikát. Azok nem kapnak hat Oscart, és azokban nem játszik Clooney, Malkovich, Pitt, Swinton. (Mindegyikük zseniálisan.)

Az Oscart Amerikában osztják, abban az országban, ahol ha a “hogy vagy?” kérdésre nem “szuper” a válasz, már nem számítasz normális embernek. Ilyen környezetben a fájdalom, a balsors és a negatívum exponálásának sikere valahol érthető.

Magyarországon, ahol a bátran, jólesően panaszkodunk, felfoghatatlan, hogy mi jót, mi örömet képes bárki találni a Burn After Readingben.

A Van Helsing óta először jöttem ki^* moziból.

(*: természetesen írás előtt végignéztem)