Nincs jogosultságod (már) a komment módosításához.

words :: 2009. január 20., kedd, 04:06:13 :: 66 komment
social language

Édes jó anyanyelvünk

Ismét segíteni szeretnék.

Egy gyakran használt kifejezést fogok körbejárni, amelyet alapvetően pejoratív értelemben dobálunk. Köszöntsük együtt a vádlottak padján a “plázacicát”.

“Ha plázacicát keresel, rossz helyen jársz” – olvasható a közösségi oldalak tucatlapján. “Te jársz ilyen helyekre? Nem gondoltam volna. Én a plázákat, és főleg az ott lakó embereket messziről kerülöm”.

A “pláza” spanyol eredetű szó, közös teret, városi, nyitott területet jelent, ahol az emberek sétálnak, bámészkodnak, és ne adj Isten érintkeznek egymással. A klasszikus plázák története a római korra nyúlik vissza. Gaius Antonius cézár kedves hadvezérének sietve írt levelében tizenhat jambusból álló versben foglalja össze, hogy a főtér plázáján sétálva az ősz csalóka kísértésétől ernyedten aláhulló narancsfalevelek illata miképpen idézte elé Cornelius szikár és férfias sziluettjét. Mi, magyarok igen jól ismerjük a római kort, hiszen az országunk szívéig terjeszkedő birodalom – Aquincum – nemrég ünnepelte kétezredik születésnapját. Igen emlékezetes pillanata ez az emberiség történetének, ekkor esett úgy, hogy életemben először – és remélem, utoljára – előre megfontolt szándékkal, józan ítélőképességem teljes birtokában autómmal a sűrű, hömpölygő tömegbe hajtottam.

A modernkori pláza némiképp mást jelent: fedett, labirintus-szerűen elhelyezett, csillogó-villogó üzletek láncolatát. Az első ilyen építmény hazánkban “Duna Pláza” néven bújt elő a keresztvíz alól. A tőle nem messze található, keresztelésre teljességgel alkalmatlan folyóról kapta a nevét, csakúgy mint a szintén a Dunáról elnevezett rádióadó. A popkultúra ennyire egyszerű. A Juventus a fiatalokhoz szól. Hány éven át hallgattuk a nótát, amelynek teljes mondanivalója a következőképp foglalható össze.: “Szeretem mozgatni. Te is szereted (kórus) mozgatni.” Hasonló sikerrel ment sokáig a “Nem érintheted meg” című dal. Mentségükre szolgál, hogy mindketten négerek.

Emlékszem, amikor az első pláza felépült, az ismerősök többször hívtak, hogy menjünk “plázázni”.

A “plázacica” és a plázába járó ember fogalmának keletkezése erre az időpontra datálható, és azóta mindkét kifejezés a hétköznapi kommunikáció részévé vált, ami egyrészt kétségbeejtő, másfelől az emberek általános mentális állapotát figyelembe véve semmiképp nem nevezhető meglepőnek. A közfelfogás szerint mindkét fogalom a felszínes, valódi értékeket nélkülöző, önmagukat és a többieket pénzben mérő, igénytelen, korlátozott szellemi képességekkel rendelkező személyek szinonímája.

Mindez számos sebből vérzik. Először is, az emberek valóban kategóriákba sorolhatóak az anyagi helyzetük alapján. A társadalomtudomány különböző csoportokat definiál azok jövedelme és pozíciója szerint. Mivel a plázákban található boltok árai magasak, nyilvánvalóan a tehetősek keresik fel az ilyen üzleteket, legalábbis ők vásárolnak ezekben. Gazdagnak lenni számos esetben szerencse kérdése – már ha eltekintünk az elmélettől, miszerint minden lélek maga választ testet, ő maga dönt, melyik emberbe születik –, másfelől én igen sok jómódú embert ismerek, aki kedvező anyagi helyzetét az eszének, és egyéb, a közfelfogás szerint pozitív tulajdonságának köszönheti (úgymint: kitartás, szorgalom, eltökéltség, ambíció).

Amennyire kategóriákba sorolhatóak vagyunk anyagi helyzetünk alapján, annyira nem vagyunk kategorizálhatóak személyiségünk és jellemünk szerint. A legtöbb ember összetett és egyedi jelenség. A “plázacica” és a “plázába járó személy” fogalma mégis összefüggést keres az egyén vásárlási szokásai, a jelleme és a “belső értékei” között, és azonnal kategorizál, ami nem csak azért szerencsétlen kísérlet, mert rengeteg igénytelen, buta, mondhatni, primitív ember tartja magát következetesen távol a plázáktól, hanem mert legalább ugyanennyi értelmes és gondolkodó lény jár oda vásárolni, ugyanis a használható boltok nagy része ott található. És nem csak a boltok, hanem a mozik is, amiről eszembe jut, hogy a “plázamozikban” vetített filmekről szintén divat lekezelően nyilatkozni, mintha egy film élvezeti értékét vagy mondanivalóját az határozná meg, hogy mennyire kényelmetlen a szék, mennyire nincs fűtés, a műsor mennyire nincs köszönőviszonyban az interneten feltüntetett látomással, és mennyire hallatszik át a falon a szomszédos előadás.

És bár nyilvánvalóan kapaszkodni kell valamibe azoknak az embertársainknak, akik képtelenek magukat másként definiálni, mint hogy “én nem járok plázába, nem festem magam (szépen), ékszerre sem igen költök (és a csávóm sem vesz nekem), mert hiszem, hogy az okos, értelmes és értékes ember mindenképpen csóró”, olvasott, művelt és fogékony emberként egyáltalán nem kell átvennünk gondolkodás nélkül az efféle rossz nyelvi szokásokat.

Én már jártam plázacicával, és esküszöm, nagyon jó volt.